A hétvégén farsangon voltam a gyerekek sulijában.
(Büszke apaként nyilván csak engem érdekel, hogy Doma megnyerte az egyéni kategóriát mint Őrült professzor, míg Bogi a csoportos kategóriában ért a csúcsra, a Madagaszkár pingvinjei fantázianevű produkcióban fekete párducként közreműködve.)
Régebben tanítottam és szerveztem farsangot is, ahol Gumi, Pintyő és Batman haverjaim electric boogie bemutatót tartottak, majd ebből kifolyólag fél évig a szünetekben jónéhány tanuló a helikopter-pörgést gyakorolta a poros zsibongóban, és volt osztályom, akikkel A Beatles-szel házibulizók-nak öltözve megnyertük a városi farsangot, aztán a teadélutánokon a Roll Over Beethoven-re roptuk a rock and rollt.
Szóval, ha már ott voltam a gyerekeim farsangján, gondoltam lecsekkolom, hogy jelenleg hol tart a zenei színvonal egy XXI. századi, könyvtárral, tornateremmel és internet kapcsolattal megáldott iskolában, amely egy művelődési központba tagozódva működik.
Nos, a Kacsatáncnál.
Isten nyugosztalja a Zárai-Vámosi duót, de ennél az is kaliberekkel jobb lett volna, ha egyszerűen kihangosítják egy találomra kiválasztott rádióadó éppen futó adását.
(Ez azért is szomorú, mert napjainkban a rádiók zenei kínálatát se lehet éppen szuperszónikusnak titulálni.)
A zenész szakma szakmunkásai, az ún. lakodalmas/sramli zenekarokban domborító, halványzöld, rövid ujjú ingben és zsinórnyakkendőben izzadó arcok még mindig lankadatlanul nyomják hétről-hétre a Hotel Mentholt és a Nem csak a húszéveseké a világ-ot.
Persze ahogy a macska-inszeminálásnak, úgy a lakodalmas zenekaroknak is megvan a maga közönsége, nincs is ezzel semmi baj, de fejlődésben lévő, mindenre fogékony, alsó tagozatos gyerekeket Szállj el kismadár-ral büntetni erős túlzásnak érzem.
A legtöbb gyereknek van már mobilja, minden másodiknak MP4-e, sőt youtube-oztak is már valamennyien.
Namost az ilyen, Gangnam Style-on nevelkedő, Tacabro-ra leckét író, Bruno Mars poszterek alatt alvó gyerkőcöknek mit mondhat egy hörcsögfejű, orrhangon gajdoló faszi előadásában megszólaló Kacsatánc?
Valószínűleg semmit, de ha elég sokszor (minden iskolai és települési rendezvényen) ezt kapják az arcukba, akkor néhányuknak be fog csípődni, és talán örökre beleragadnak ebbe a zenei posványba.
És ha így lesz, akkor életük folyamán az igényes zene fogalmát nem a Beatles-szel fogják azonosítani, hanem az Apostollal; nem a Punnany Massif-ot tartják majd előremutató kezdeményezésnek, hanem a 42. Republic lemezt; nem azon fognak elgondolkodni, hogy “szépen lassan mindenünk leépül, nemsokára elmúlik a nyár, minket egytől-egyig felzabál az az élet, ezután mi vár?”, hanem azon, hogy “csiripelő madarak, csiripelnek nagyokat”; és nem az All you need is love-ra fognak először smacizni, hanem a Mesterhármas-ra.
(oké, mondjuk smacizni norvég doom metálra is jó… – a szerk.)
Ha van már háztartástan óra, ahol varrni, kötni és mosogatni tanulnak az általános sulisok, akkor elvárható lenne, hogy az iskola zenei téren sem butítja el a gyerekek bimbódzó ízlésvilágát.
Sőt az igazi az lenne, ha ének órákon szót ejtenének az utóbbi évtizedekben a zenei életben zajló folyamatokról, irányzatokról, fontosabb előadókról, lemezekről, eseményekről.
Az passzolna a XXI. század kívánalmaihoz, nem a szintin előadott csárdáscsokor.
A tantestület és rokoni körük attól még nyugodtan és boldogan kacsatáncolhat hétvégente és lépegethet kettőt jobbra-kettőt balra.
Ők így jártak.
Ilka Gábor
Forrás: ilka.blog