Sosem kaptam, viszont gimis korom óta rendszeresen készítek válogatás cd-ket (kazettákat) és gondoltam összegyűjtöm az eddig felhalmozódott tapasztalatokat.
Korai korszakomban a saját ízlésemet, kedvenc dalaimat próbáltam ráerőltetni a célszemélyekre (lányokra), noha erre egyikük se kért meg.
Mindnyájan tök jól elvoltak a lakossági trance muzsikákkal és Bon Jovi-val.
Én meg gyártottam a Guns n’ Roses, Stone Temple Pilots, Nirvana és The Cult dalok egyvelegéből álló válogatásokat boldog-boldogtalannak.
John Frusciante-t meg annyira kedveltem, hogy csak a közepesen szar számait tettem fel különböző válogatásaimra, mert a legjobb, nagy kutatómunkával megszerzett dalait megtartottam magamnak.
Zenei péniszirigység?
Lehet.
Romlott a helyzet, mikor megalapítottam két barátommal a Mr. Brownstone gitártriót és a komlói önkormányzat házasságkötő termében rögzítettük a Sasmadár c. EP-t, mely 6 számot tartalmazott.
Attól kezdve két évig minden válogatás kazetta meg lett spékelve minimum egy Mr. Brownstone nótával (az aktuális Guns n’ Roses, Pearl Jam, Kispál és a Borz mellett), melyben ilyen sorokat énekeltem:
” E-e-e-e-e-elmész – pedig nem mondtam semmi rosszat,
né-é-é-é-é-zem az utcát – ülök magamban naphosszat,
kö-ö-ö-ö-ö-önnyek nincsenek szememben – most sem,
csak ü-ü-ü-ü-ü-lök és nézem, hogy elmész – nélkülem.”
Ma sem értem prozódiailag, hogy miért kizárólag a rövid magánhangzókat hangsúlyoztam ki, de már mindegy is, feloszlott a triumvirátus még a múlt évezredben, én meg néhány negatív visszajelzés után rájöttem, hogy talán nem kellene erőltetni azt, amire rajtam kívül senkinek sem tetszik.
Elhagytam hát a saját dalok erőltetését és inkább az adott emberre fókuszáltam.
Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet az Ő kedvenc stílusa, melyik dal kiadatlan unplugged verziójának örülne legjobban vagy melyik lehet a kedvenc filmje és annak a filmnek melyik betétdalát dúdolgatná szívesen mosogatás vagy teregetés közben.
Ebből a szemléletből is adódtak problémák, mert a fene gondolta, hogy egy jól sikerült válogatás még a XXI. században is azonnali házassági ajánlatot jelenthet.
Így tudatosult, hogy sosem szabad túl jóra csinálni a cuccost, hanem elég pont jóra a túlkapások elkerülése végett.
Mondjuk ha romantikusabb beállítottságú lány volnék, akkor speciel nem tudnék érzéketlen maradni egy olyan, némileg hatásvadász válogatást hallgatva, amelyik tartalmazza a The way you look tonight-ot Tony Bennett-től, az I Just Don’t Know What To Do With Myself-et Nicky Holland-től az Ain’t No Sunshine-t Bill Withers-től, esetleg a So Far Away-t Carole King-től…
Sőt jobban belegondolva fiúként sem…
Ezeket a dalokat persze mindenki ismeri, de amikor egy ismeretlentől (vagy nagyon is ismerőstől) beesik egy átlagos kedd délután egy személyre szabott cd, akkor máris másképp cseng a Jealous Guy középrészében a füttyszó…
Kötelező szabály, hogy legyen a cd-n legalább 1 db közepesen szar vagy ciki dal, és egy olyan is, ami totál nem illik a sorba.
Hülyén hangzik, de tényleg jól jön a Himnusz vagy a Naughty by Nature-től a Hip Hop Hooray, ha valakinek azt szeretnéd finoman jelezni, hogy az egész eddigi életed végeredményben egy állandó várakozás volt és iszonyatosan fogy az idő, elszalad mellettünk az élet, plusz 650 millió év múlva már Föld se lesz.
Ja és még egy tipp:
A cd-n az első dal mindenképp Marvin Gaye-től a Let’s get it Onlegyen.
Talán ennek a dalnak az első 35 másodperce a valaha volt leghatásosabb dalkezdet a zenetörténelemben. Remek hangszerelés, kiváló, sokrétű énekhang, fokozatosan, finoman bekúszó hangszerek – zseniális.
Azt sugallja, hogy érted a zenét, el tudod dönteni, hogy mik az igényes, időtálló dolgok és mik nem azok.
Utána meg jöhet a Gangnam Style, hadd vívódjon a hallgató, hogy egy teljesen hülyével van dolga vagy csak egy érdekes humorú egyeddel…