Mielőtt a férfi kézilabdacsapat bajnoki teljesítményének év végi értékelésébe kezdünk, mindenképpen vissza kell nyúlni az előzményekhez, mert különben csalóka lesz a kép. Példával illusztrálva: abból a megközelítésből, hogy a gárda az NBI-ből búcsúzott és lett negyedik a másodosztályban, akár fanyaloghatunk is. De ha azt vesszük, hogy néhány héttel a bajnokság rajtja előtt még az indulás is bizonytalan volt, nem egészen három héttel az első mérkőzés előtt két kapus és hat mezőnyjátékos kezdte meg a felkészülést, akkor már egészen más a helyzet.
Nehéz örökséget cipelt a hátán a csapat és azok a makacs, öntudatos emberek, akiknek köszönhetően még él a komlói kézilabda. Már többször említettük, hogy az előző bajnokság morálisan és anyagilag is szinte teljesen lenullázta, hovatovább nagy mínuszokba sodorta a szakosztályt. Többhavi fizetés-elmaradással és óriási bizonytalansággal a tarisznyában vágott neki az alig több mint egy tucatnyi – csupa nagybetűvel: – SPORTOLÓ, hogy továbbra is éljen a kézilabda a városban.
Ilyen előzmények után kisebbfajta csodának számított a bajnokság végén kivívott negyedik hely, amely a szakosztály történetének sikerei közé sorolható. Mert könnyű akkor jónak lenni, ha jól mennek a dolgok, de amikor rosszul… A szakmai vezetés – nyilván öntudatból és nem kevés dacból – az 1-8. hely valamelyikének megszerzését tűzte ki célul, s ezt a csapat maximálisan teljesítette.
De lássuk a részleteket: nehéz helyzetben tudja meg az ember, hogy ki van vele és ki ellene. Az gyorsan kiderült, hogy a komlói közönség – nehéz helyzet ide, másodosztály oda – teljes mellszélességgel a csapat mellett áll. Még mindig borsódzik az ember háta a Pécs elleni két rangadó, a hazai teltházas és az idegenbeli, szintén komlói szurkolóktól hangos meccseke emlékezve. É samikor egy csapat és annak szurkolói egyhangon beszélnek, egymásra találnak, törvényszerű, hogy hatékony segítséget nyújtó emberek is megjelennek. Komlón a reménytelennek tűnő helyzet normalizálódásában nagy szerepe volt a Tom-Trans Kft. vezetőjének is – őt ezúton is köszönet illeti. És nehéz feladatot teljesített sikeresen Papp László edző is, akivel összegeztük is az elmúlt évet.
– Gólgazdag mérkőzéseket játszottatok, a dobott gólok átlaga 32,7, a kapottaké 30,2 volt, tehát amolyan közönség-szórakoztató, látványos találkozók voltak ezek. Szakmai szempontból milyen hiányérzet maradt benned?
– Tökéletesen ínyemre való volt, hogy sok gólt tudtunk lőni, de az már kevésbé, hogy kaptunk is bőven. Sajnos védőspecialista játékosban nem bővelkedhettünk, a belső négy poszton csupán Nagy Zoltán az, aki megfelel az elvárásaimnak. Miután nem tudtunk masszív hatos falat húzni a kapunk elé, így kényszerből 5+1-es formációt alkalmaztuk, amiben viszont hiányzott a fiúkból a jó értelemben vett agresszivitás és az ütközőkézség.
– A sok lőtt gól ellenére időnként úgy tűnt, hogy támadásban is vannak gondjaink.
– A gyorsaságunknak, no és Mészáros kapus jó teljesítményének köszöhetően sokszor tudtunk indulni és lerohanásból gólt lőni. Amikor viszont felállt fal ellen kellett támadnunk, már voltak problémák. Az ok egyszerű: klasszikus értelemben vett átlövőnk, aki tíz méterről „lebontja” az ellenfél kapuját, nincs. Ettől függetlenül hatékonyabbak lehettünk volna még így is, ha a szélsőink – képességeik alapján reálisan – agresszívebben támadják meg az ellenfél védőfalát.
– Egyénileg milyen bizonyítványt készítettél a játékosokról?
– Négy csoportba soroltam a csapat tagjait. A legjobb teljesítményt a Mészáros, Nagy, Péter Szabó és Kilvinger kvartett produkálta. Mészáros jó teljesítményével, sportemberi hozzáállásával nyugalmat, biztonságot sugárzott társai felé, Nagy Zoli támadásban és védekezésben is meghatározó ember volt, maximálisan alárendelte játékát a csapat érdekeinek. Péter Szabó a korábbi évekhez képest új helyen, irányítóként volt a csapat pillére, szellemi vezére. Kilvinger 212 góljával a másodosztály gólkirálya lett, ami önmagáért beszél, főként annak tükrében, hogy a népszerű Kopasz igazán nem önző, öncélú játékot produkált.
– A második csoportba a Ropoli, Oszlár, Ujváry trió került, akik húzóemberek voltak, de több van bennük. „Ropi” amikor lehetőséghez jutott, jól helyettesítette Mészárost, de időnként még túlpörög, az idő viszont neki dolgozik. Oszlár és Ujváry képességei kiválóak, csak egy kicsit nagyobb tűz, egy kicsit nagyobb alázat hiányzik belőlük.
– A harmadik csoportba Rozina, Kovács, Söptei és Debreczeni tartoznak. Hasznos tagjai voltak a csapatnak, mindegyiküknek voltak bravúros meccsei, de teljesítményük a korábbi évek meccshiánya, a rutintalanság miatt hullámzó volt.
– A negyedik kalapba többnyire saját nevelésű fiatalok, Dénes, Chalupa, Sebestyén, Gazsi és Horváth kerültek, akiknek remek iskola ez az osztály ahhoz, hogy megerősödjenek, aztán nemsokára hasznos tagjaivá váljanak a csapatnak.
– Végül, de nem utolsósorban hadd csináljak egy ötös számú kalapot is, amelybe a csodálatos közönségünket raknám, amely az első kalapba sorolt játékosokkal azonos teljesítménnyel támogatott bennünket és volt „hetedik játékosa” a csapatnak…