Mai cikkünkben ketten emlékeznek vissza a Gimnáziumra. Egyikük számára egy egész pedagógusi életet jelentett ez az iskola, másikuk pedig itt volt gimnazista, majd iskolatitkárként segítette a tanulókat és a pedagógusokat több mint húsz éven keresztül. Köszönjük a szép írásokat! (Továbbra is szeretettel várjuk a volt tanárok, dolgozók visszaemlékezéseit.)
Darin Ferencné:
Évek a Kun Béla – Nagy László Gimnáziumban
Évek? Évtizedek a gimnáziumban? Egy egész pedagógusi élet. Írni róla? Szívesen!
De ha én ezt elkezdem, nem lesz időtök elolvasni, mert annyi mindenről tudnék mesélni.
Hiszen a Kun Béla – Nagy László Gimnázium volt az én első munkahelyem, az otthonom, a családom. Pályám első napjától (1962. aug. 1-től) az utolsóig itt éltem. Hat évet még hozzátettem a pécsi Kodály Zoltán olasz kéttannyelvű Gimnáziumban. (Az is nagy élmény volt). A tanítást 2002-ben fejeztem be.
Mit adott az iskola? Tartalmas, izgalmas, nehéz és sok munkát, rengeteg házi feladat- és dolgozatjavítást, korrepetálást, szakköri és fakultációs tevékenységet, rendszeres családlátogatást, osztálykirándulásokat, országjárást, színház- és mozilátogatást, teadélutánokat, szülői értekezleteket, felvonulásokat, honvédelmi napokat, társadalmi munkákat, főzőversenyeket, látványos évvégi sportünnepségeket és így tovább … a megható szerenádok felejthetetlenek… Deli Bandi szólója az erkély alatt!!!…
Mire emlékszem szívesen vissza? a fent említetteken kívül a gyönyörű hangversenyekre, dalosversenyekre, a nagyszerű karmesterekre: Tóth Ferenc, Nagy Ernő rendkívül színvonalas produkcióira, Koltai Médi, Tóth Mara, Csontos Sanyi csodás ünnepi műsoraira, Vincze Vili izgalmas kézilabdameccseire, az idegennyelvi munkaközösség színes összejöveteleire, (még a kéthetente tartott ideológiai továbbképzésekre is! Ajaj!). Említésre méltóak voltak még a szakfelügyelői látogatások is. Főleg, amikor 11 szakfelügyelő tartózkodott a tanáriban egyazon napon! (Néha éppen 3 különböző órán – olaszon, magyaron, osztályfőnökin!) De kibírtuk!
És nem felejtkezem el a nagyszerű tanítványokról (még a „kutyaütőkről” sem!) ők tették széppé, értelmessé, változatossá a munkámat. Nyugodtan állíthatom, nagyszerű emberkéket neveltünk!
Az a sok pályázat, az izgalmakkal teli készülődések az országos olaszversenyekre … no meg a dicsőség, amivel hazatértünk. A kis város kis gimnáziumának tanulói túltettek teljesítményükkel a nagy és híres budapesti iskolákon. 10 éven át mindig első (egyetlen alkalommal harmadik!) helyezéssel büszkélkedhettek a „Komlóiak”. Hadd említsem meg a „leg”-eket! Timaffy Judit (milánói főkonzul volt még tavaly), Kis Katos Krisztina az olasz nyelvű OKTV-én egyetlen vidékiként első helyezett 4 pesti diákkal karöltve, Dr. Bocz Zsuzsanna a Műszaki Egyetem Újlatin Nyelvek Intézetének vezetőhelyettese (most nem tudom a beosztását), Pető Évi pécsi középiskolai tanár (egy-egy versenyen több kategóriában is indult éveken át). Remek évek voltak! De szép is volt …
Szépek és kellemesek voltak a „szürke hétköznapok” is. Hányszor maradtunk a „kistanáriban „ beszélgetni délután: gyereknevelésről, olvasmányokról, családi eseményekről. Büszkén mondhatom, volt élet az iskolában. És volt Diákélet! Hányszor sétálgattunk az iskola parkjában tanítványainkkal, akik beavattak bennünket magánéletük titkaiba is. Közülük jó páran megmaradtak felnőttkori barátoknak is.
Jaj, el ne felejtsem a tanári összejöveteleket: a Nőnapokat, a finom disznóölési ebédeket, vacsorákat, a nagyszerű tanári kirándulásokat Médi vezetésével, a „Tantestület vigyázz!” kezdetű névnapi megemlékezéseket!
Látjátok, tolulnak az emlékek, a feledhetetlen élmények …
Hogy is volt mindezekre időnk? Hm … Volt!
És még valami. Utódaink között feltűntek kedves volt diákok kollégaként. Elnézést, ha valaki kimaradna a felsorolásból: Ruzsinszky Zsuzsi, Dr. Hoppa Józsi, Deli Bandi, Hermann Jutka, Mátrai Judit, Ladányi Lívia, Harka Jenő, Csizmadia Tamás, Somogyvári Szilvi, Szabó Irén, Vaskó Szilvi, Orovicza Timi, Doszpod Zoli, Pomázi Attila, Vass Marianna, Fülöp Ili, Lőrincz Vilma, Pörnecz Gabi, Hudacsek Zoli.
Nem felejtkezem el azokról sem, akik ezt a nagyszerű kis „bányavárosi” iskolát igazgatták. Szabó Andrásnak hálás vagyok, amiért engedélyezte az olasz nyelv tanítását (sok harcos vita után, de sikerült). Neki köszönhetem, hogy megszámlálhatatlanul sokszor vehettem részt nyelvtanári továbbképzéseken Itália egyetemein Peruggiában, Firenzében, Siénében és Reggio Colobiában. Ő volt az, aki kizavart a hosszú szünetben a folyosóra. Nem tudta, hogy a leendő kollégáját küldi ki „Maga miért nem megy ki szünetben?!” – felkiáltással. Akkor még nem voltam az iskola tanára. Szó nélkül siettem kifelé. Ez volt a legelső emlékem az iskoláról.
Csontos Sándornak a sok jó tanácsért mondok köszönetet, segített a magyartanításban.
Férjem, Darin Ferenc, türelmesen megosztotta velem a munkahelyét. Dr. Szabó Jánosné Klári és Tóth Jóska nehéz és céltudatos munkája növelte iskolánk hírnevét. Szeretettel figyelem volt tanítványom, Vámos Ágnes igazgatói munkáját. (Elárulom, jó diák volt és sokoldalú!)
Gratulálok Fajcsi Ferinek, a Súgólyuk Színház sikeres rendezőjének.
Három évre jöttem Komlóra, mint társadalmi ösztöndíjas (ennyit kellett letanítani cserébe vidéken.) Azóta is itt vagyok, eltelt 56 év. Nem bántam meg!
Régi iskolám: Jószerencsét!
Darin Ferencné (Litványi Edit)
Farkas Mária:
Amikor megkérdezték, hogy írnék-e néhány gondolatot arról, hogy mi jut eszembe a 65. születésnapját ünneplő régi iskolámról, azonnal igent mondtam.
Nagy tisztesség, köszönöm szépen, hogy gondoltak rám.
Hogy mi jut eszembe? Jó, csupa jó!
1969-ben kerültem be az akkori Kun Béla Gimnázium első osztályába. A szüleim nagyon büszkék voltak rám, és persze én is. Orosz tagozatos osztályba kerültem. Nagyon jó kis osztályunk volt, azóta se engedtük el egymás kezét, gyakran találkozunk. Szerető osztályfőnökünk volt, Kovács Jánosné Zsuzsa néni.
Nagyszerű tanáraink voltak, minden tiszteletre méltóak. Sajnos sokan nem élnek már közülük. Hiányoznak.
15 évvel később hallottam, hogy megüresedett az iskolatitkári állás, jelentkeztem. Tóth József igazgató úrral (ő is tanárom volt) találkoztam, és rövid beszélgetés után megkaptam az állást.
A megtiszteltetéstől a lábam alig ért a földre. Hihetetlen érzés volt, hogy régi tanáraimmal dolgozhattam együtt. Alig mertem megszólítani őket, a tegeződés nehezen ment. Sokat segítettek, hogy be tudjak illeszkedni abba a fantasztikus közösségbe.
Amikor odakerültem, a tantestület kb. fele volt régi diák.
Perleczky tanár úr emlékezett arra, hogy nem voltam valami kiváló kémiából, Dombi tanár úr meg arra, hogy fizikából se. Csontos tanár úr (művészettörténetet tanított) azt mondta: „A nevét nem tudom, de a középső padsorban ült és majdnem derékig ért a haja.”
Felemelő érzés volt, hogy emlékeztek rám.
A feladatom a munkájuk segítése volt minden területen. Emlékszem pl. arra, hogy a feladatlapokat, iskolaújságot a régi stencilgéppel sokszorosítottam. Sokáig kellett tekerni a kart, mire kész lett. (Néha kiszakadt a festékes tubus utántöltéskor, alig tudtam lesikálni magamról a fekete festéket, a blúzom nem élte túl.)
Aztán megkaptam az első számítógépet és voltam is bajban vele! Szerencsére a nyolcosztályosok tanterme az iroda mellett volt, így segítséget tudtam kérni tőlük. Többet tudtak nálam a technikáról ezek a gyerekek. A sokadik elhaló „segítség” felkiáltásomra már jöttek is, pofijukon a namármegintmittoltálel kifejezéssel. Nem szégyen, tanultam tőlük. Persze ők is számíthattak rám ha sebtapasz kellett, ha az uzsipénzt felejtették otthon,vagy ha csúfolták valamelyiküket, nálam is elpityereghették a bánatukat.
Emlékszem, amikor Kittit fél óra alatt rimánkodtuk ki a mosdóból, mert nem akarta az oltást és bezárkózott. Sok buksit simogattam, amikor az oltást kapták az igazgatóiban. Szerettem őket.
Ha igazgató úr nem volt ott, bátran kérhettem segítséget az akkori igazgatóhelyettestől, Darin Ferenctől (4 évig történelemtanárom volt) és dr. Szabó Jánosnétól (az ábrázoló geometria szépségeibe próbált bevezetni), aki korábban igazgatta az intézményt.
Kun Béla Napok, később Nagy László Napok, FEN túrák: mind jó hangulatú, vidám együttlétek voltak.
Reggel korábban mentünk be, hogy együtt kávézhassunk. Nem rohantunk haza, beültünk a kistanáriba beszélgetni, néha órákon át.
A technikai dolgozókkal is nagyon jó, szinte baráti kapcsolatom volt.
A tanulók az osztályfőnökkel és velem találkoztak a beiratkozáskor, és később az érettségi bizonyítvány kiállításáig igyekeztem őket is mindenben segíteni. Nagyon meghatott, hogy meghívtak érettségi bankettre, sőt érettségi találkozóra is. Többször kísértem osztályokat osztálykirándulásra. Több osztály az én fotómat is ott akarta látni az érettségi tablón. Jó érzés volt nagyon.
Az ezredik érettségi bizonyítvány tulajdonosát, Tékus Valcsit virágcsokorral köszöntöttem. Ezer után nem számoltam, nem is lényeges hányan voltak összesen. Kedveltem őket és majdnem mindenkire emlékszem is.
Külön öröm volt, hogy a lányom is itt érettségizett.
A nyolcosztályos tagozat indulása előtt lelkesen készítettük a jegyzeteket a gyerekeknek. Nagyon sokat dolgoztunk az induláskor, később is készültek jegyzetek.
Vaskó Ernőné egyik anyagát otthon gépeltem, begipszelt lábbal, tolókocsiban ülve. A lányom diktált órákon át. Nagyon lelkesen dolgoztam én is, hogy minden elkészüljön időre.
Amikor az 50 éves évfordulóra készültünk, igazgató úrral hónapokig gyűjtögettük a neveket az évkönyvekből, nyomoztunk lakcímek, telefonszámok után, és sikerült mindenkit megtalálnunk.
A találkozón a gimnázium első igazgatóját, Csordás Jánost is volt szerencsénk vendégül látni. Nagyon szép és emlékezetes esemény volt.
Szóval mi jut eszembe a gimnáziumról? Jó, csupa jó!
Jó volt ennek a nagy családnak a tagja lenni. Mert azok voltunk. Örömökkel bánatokkal, sírással, nevetéssel.
Visszamentünk. Valamiért. Mi tudjuk, hogy miért.