A Hétdomb Természetbarát Egyesület április 15-i rendezvényén a közel hatvan érdeklődő Szendrő Szabolcs hegymászó, fotós rendkívüli egyéniségéből és magukkal ragadó képeiből kaphatott ízelítőt az előadó sajátos humorával és életszeretetével átszőtt néhány órában.
Szendrő Szabolcs 1946-ban született Máriabesnyőn. Vasútgépészeti technikumban tanult, vasúti műhelyben dolgozott, sportszeretete pedig a súlyemelésben kezdett kibontakozni, ám egy nap edzésre sietve a már mozgó vonatra próbált felugrani, és ez a rosszul sikerült döntés és lépés meghatározta az akkor 16 éves fiatalember további életét: a térdből amputált bal lába miatt a súlyemelésről le kellett mondania.
Ám teljes életet élt azután is. Elsőosztályú kajakozó lett, majd a Börzsöny turistaútjai csábították. Aztán kapott ajándékba egy könyvet, Jack Olsen: A szörny című művét, s az Alpokban a „Svájc tetejének” is nevezett Jungfrau közelében ég felé meredező Eigerről olvasva elárasztotta egy visszavonhatatlan érzés, egy mérhetetlen vágy, s 30 évesen rátalált élete sportjára. A „Fél lábbal a csúcson” című könyvében vallja: „Én a hegyre csak felkéredzkedek, és ha szerencsém van, felenged. A hegyeket nem lehet legyőzni, ők nagyobbak, erősebbek nálunk, csak hittel és alázattal közeledhetünk feléjük. Mindig csak magunkat lehet legyőzni, a fáradtságot, a hideget, a szorongást, a félelmet”.
Természetfotózik a hegyen és közben mászik. Csak néhány a társaival elért eredményei közül: Alaszka legmagasabb csúcsa a Mount McKinley 6194 m; Garhwal Himalája 6831 m; a Keleti fal első megmászása; Kína, Tibet Cho Oyu 8201 méter, a magyar magassági rekord; a Csomolungmán 7800 méterig ért fel.
Szabolcs – aki már a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérmét is megkapta már – így vall az életfelfogásáról: „Mászás közben arra is gondolnom kell, miket fotózok, hogy vissza tudjam adni, meg tudjam osztani másokkal is az élményeket. Mert ha csak az enyém, akkor nem ér semmit. …Az életformámmal nem akarok mozgássérült barátaimra semmit rákényszeríteni. Annyit mondanék csak, hogy így is lehet. Arra vagyok, ha valaki így akar élni, ne legyenek kétségei. Az igazán bátrak a földön járnak, nem a csúcsokat ostromolják. … Mindenkinek meg kell másznia a maga „hegyét”, bármi legyen is az. … Az életet én így szeretem. Ha a hazánkat nagyon szeretjük – így tartjuk sokan -, akár az életünket is odaadnánk érte. Én az élettel is így vagyok. Annyira szeretem, hogy meg tudnék érte halni. Úgy hiszem, hogy szeretetért szeretetet kapok cserébe. Álmaimban szerepel egy ország – Magyarország -, amelyben nincsenek hegymászók, csak Emberek, akik nem kötik össze magukat kötéllel; egymás kezét fogva mennek…és így már nem is olyan nehéz”.