Volt idő, amikor nélkülük elképzelhetetlenek voltak az iskolai műsorok…
Volt idő, amikor nélküle, a határozottsága, lelkesedése, apró, sovány, szikár termete és büszke tartása nélkül elképzelhetetlenek voltak a tanítási napok…
Volt idő, amikor a szorgos, kemény, de lelkes munka nélkül elképzelhetetlenek voltak a tornaterem számára a péntek délutánok…
Ők a jazzbalettesek, ő Mara néni (Tóth Jánosné), „ő” pedig a a tornatermi próba péntekenként a 8. órában.
Nem vagyunk művészeti intézmény, most mégis újra egy olyan művészeti csoportunkra emlékezhetünk vissza, amely igen magas színvonalon tevékenykedett.
Cikkcsoportunk első részében volt jazzbalettesek idézik fel azt az időszakot, ami a felejthetetlen, a szép, a kincs kategóriáját jelentette és –sokuk életében- ezt jelenti azóta is. (A következő cikkünkben folytatjuk a visszaemlékezések sorát.)
Kochné Rendeki Judit (1992-1996):
Mara néni, Gershwin, Költő visszatér, Kitaro és tolul a sok emlék.
Zenék, melyek még ma is mély érzelmeket váltanak ki. Zenék, melyeket a próbákon milliószor hallgattunk és szinte a csontjainkba ivódtak.
Nevek, barátok, csipkelődések, nevetések a próbákon. Apropó próbák… ha péntek, akkor délután jazzbalett próba. Nem, mi nem a péntek esti diszkót (illetve nem csak azt) vártuk, hanem a péntek délutánokat. 8. óra után kezdődött mindig a balett. „Bemelegítés, tartsd egyenesen a hátad, húzd ki magad, kettő, három…”- még most is hallom Mara nénit, ahogy a balettiskolát diktálja.
Sokat jelentett ez nekünk, amit akkor talán fel sem fogtunk teljesen. Rengeteget adott a balett: barátságot, erőnlétet, hovatartozást, fejlődést.
Évente megtöltöttük a színházat egy- egy műsorunkkal, az iskolai rendezvényeken, ünnepségeken is rendszeresen szerepeltünk. A sok próba, a véghajrákban még a szünetekben is, mindig meghozta gyümölcsét. Mara néni koreográfiái, kitartása, pedagógiai tudásának eredményeként a közönség és mi is feledhetetlen élményeket kaptunk.
A csoporttal jártunk Franciaországban, Olaszországban, Németországban. Ezek az utak mindig csak még inkább összekovácsolták a csapatot. A hosszú buszos utazások alatt a barátságok is mélyültek, és vannak, melyek a mai napig tartanak. Balettosnak lenni akkoriban életérzés volt. Valahogy más voltál és mégsem. Megtanultuk tisztelni és érteni a másikat. A másik mozdulatait a saját érzéseinkkel összehangolni, és mindezt kifelé a közönség felé közvetíteni. Alkottunk együtt, létrehoztunk valamit közösen, és az apró sikereken és bánatokon is osztoztunk.
Összetartoztunk, mindegy volt ki melyik évfolyamba jár. Persze kilencedikben ámulattal és némi félelemmel tekintettünk a nagyokra, akik akkor már évek óta táncoltak. Sosem felejtem el az első előadást, amit akkor még a nézőtérről figyeltem. Ez a Carmina Burana volt. Nyolcadikos voltam, és az előadás után tudtam, hogy szeretnék ennek a csapatnak a tagja lenni. Amikor megtudtam, hogy Mara néni a vezető, nagyon megörültem, hiszen már kisgyerekként is találkoztam vele a gyerektornákon, így már nem is tűnt olyan „félelmetesnek” ez az egész.
Aztán ahogy múltak az évek, a jazzbalett az életem részévé vált. Biztos pont volt, sok szempontból. Elfoglaltságot adott, társaságot jelentett, ahol jó lenni. A színház is mindig otthont adott, megismertük az „adni jó” érzését. A vastapsok az előadások után, a családtagok, barátok, osztálytársak gratulációi erőt adtak, mutatták, hogy jó úton járunk. Sosem éreztem, hogy sok, vagy, hogy terhet jelent. Amikor vége lett, nagyon nehezen engedtem el, bevallom az első előadást bizony végigsírtam a nézőtéren, de utána rohantam „hátra”, mert annyira büszke voltam rájuk.
Életem legszebb négy éve volt a gimis időszak, melyhez nagyban hozzájárult, hogy jazz -balettos lehettem. Köszönöm, hogy megadatott!
Brandt Zsófia (1997-2005):
Mara néni és a jazzbalett
12 éves lehettem, amikor Mara néni híres jazzbalett csoportjába kerültem, és lehetőségem adódott táncolni. Az első perctől rajongtam a táncért, amióta csak az eszemet tudom, és ez a mai napig sem változott. Az pedig, hogy egy számomra teljesen új stílust tanulhattam, már akkor is lelkesedéssel töltött el.
A csoportban voltak kicsik és nagyok egyaránt, mint egy kis család. És Mara néni profizmusa ösztönzött mindenkit, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet. Akkor azt hittem olykor, hogy nagyon szigorú, de később rájöttem, hogy ő egy olyan tanár volt az életemben, aki erőt adott, hogy higgyek magamban, mert ő hitt bennem.
Egyszer még egy főszerepet is rám osztott – ami talán mókás lehet közel húsz év távlatából – de még most is büszkeséggel tölt el. Tisztán emlékszem, ahogy a közönségre nézek a színpadról, és élvezem, amit csinálok. Boldog voltam, és sűrűn jut eszembe, hogy bárcsak soha ne hagytam volna abba.
London, 2018. augusztus 14.
Mituk Erika (1982-1986):
- osztályos voltam/1981/, amikor megismerkedtem Mara nénivel. Kosárlabda edzések, meccsek helyett gyógytesire kellett járnom mindennap.
Amikor meglátta a „hátamat”, nagyon határozottan, kíméletlenül, nem túl kedvesen elmondta, hogy mi fog velem történni, ha nem járok hozzá tornázni…
Így kezdődött!
A következő tanévben pedig már a gimiben folytatódtak a kíméletlen, kemény gyógytesik Mara néni vezetésével.” Na, drágáim, akkor még húsz!”-mondogatta mosolyogva.
Ezek után egyáltalán nem volt kérdés, hogy barátnőimmel-Horváth Klárával,Takács Zsófiával-jelentkezünk jazzbalettra.
Sete-suta, darabos mozgásommal kicsit izgultam, alig tudtam elhinni, hogy egyáltalán tényleg ott vagyok-e, én táncolok?
Soha, egyetlen pillanatban sem éreztem azt, hogy Mara néni kevesebbnek tart minket, akik az utolsó sorokban vagyunk, mint akik elöl táncolnak.
Határozottan, keményen bánt mindenkivel, kért, nem követelt, s ha kellett, 10-szer, 20-szor ismételtük a koreográfiát.
Végzősként pedig szólót táncolhattam Klári barátnőmmel, mert mindenkiben bízott, mindenkit biztatott, aki szorgalmas és kitartó volt.
Legnagyobb élményem az volt, amikor a Széchenyi téren táncoltunk!