Volt idő, amikor nélkülük elképzelhetetlenek voltak az iskolai műsorok…
Volt idő, amikor nélküle, a határozottsága, lelkesedése, apró, sovány, szikár termete és büszke tartása nélkül elképzelhetetlenek voltak a tanítási napok…
Volt idő, amikor a szorgos, kemény, de lelkes munka nélkül elképzelhetetlenek voltak a tornaterem számára a péntek délutánok…
Ők a jazzbalettesek, ő Mara néni (Tóth Jánosné), „ő” pedig a tornatermi próba péntekenként a 8. órában.
Cikkünk 2. részében olyan volt tanítványok szólalnak meg, akiknek a tánc életüknek meghatározó része maradt.
Ágotai Zoltán:
Jazzbalett: főnév, Mara nénibe oltott heti rendszerű fiziko-szocio-pedago-terápiás csoportos művészi izzadásfakultáció.
Érdemjegy, értékelés egyedi módon, színpadias körülmények között néhány száz kritikus zsűrielnök előtt.
A tanulók várható fejlődési útja: lelkesedés, izgalom, hőérzet, verejtékezés, izomláz, nemvagyokjósemmire, görcsök, lámpaláz, eztismegcsináltam, eufórikus öröm.
Mara néni: önálló intézmény, Kunbéla-Nagylaci saját bejáratú csodája (szinonima lásd még: perpetuum mobile)
Amit a jazzbalett adni tudott. (Részletek egy volt diák gondolatfoszlányaiból):
(…) Amikor belépsz a tornaterembe, tudod, hogy most egy másik óra jön. De hisz ez nem is óra, mert nem az osztálytársaiddal vagy. Itt mindenkivel vagy. Alsóbb, felsőbb osztálybeliekkel. Írott tananyag nincs, mégis tanulsz minden alkalommal valamit a mozgásról, zenéről, kultúráról, a testedről, a másik testéről, örömről, haragról, barátságról, csapatról vagy a csonttörések kezeléséről.
A tornateremben (próbaterem) hétköznapi csodák történnek. Felkészülés valami összetett tapasztalásra, ahol a megtett út a lényeg, amit megmagyarázni nem, csak átélni lehet. Hisz nem lehet elmesélni, hogyan lehet az ember egyszerre lázadó fiatal, gonosz szellem, szabadságharcos, hősszerelmes vagy éppen halálos beteg poéta. A taps pedig csak egy aláírás a bizonyítványod végén. (…)
Mit jelent ez napjainkban? Ha több mint két évtized után az utcán találkozol egy családanyával és egymásra köszöntök, semmi rendkívüli. Ám egymás szemében a hirtelen csillogást és a mosoly szélén a csintalan ívet csak ti látjátok, hisz bele van préselve néhány év közös testi-lelki küzdelme és mérhetetlen érzelmi tapasztalása, egy közös út.
És ha szerencsétek van, a gyermekeitek egyszer így néznek 30 év múlva valakire az utcán.
Takács Judit:
1996 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaimat a Nagy László Gimnázium nyolc -osztályos tagozatán. A tánc már akkor is szerves része volt az életemnek, így nagyon örültem, mikor lehetőségem nyílt Tóth Jánosné, Mara néni csoportjában táncolni. Sajnos csak két éven keresztül tanulhattam Tőle, de nagyon sokat adott nekem.
Sosem felejtem el a színházi szerepléseket, a próbákat, melyek során alig fértünk be a terembe, mert bizony Mara néni és az ő csoportja óriási népszerűségnek örvendett. Ezen rövid idő alatt is sok izgalmas koreográfiában táncolhattam. Akkor jöttem rá, hogy itt a helyem, a tánc világában.
Mara néni távozása után egy évvel Ágotai Zoltán, Mara néni régi tanítványa, tánccsoportot indított. Mivel többen voltunk, akiknek hiányzott a tánc, megalakult egy maroknyi kis csoport, és elkezdtük a munkát. Zoli hozzáértő kezei alatt nemcsak táncolni tanultunk, olyan emberi értéteket közvetített, amelyek egész éltemet meghatározták. Az összetartás, a csapatszellem, a barátság, a tisztelet, meglátni az egyszerű dolgok szépségét, észrevenni mindenben a jót és a szépet. Zolitól kaptam azt a becenevet, melyen már 18 éve szólítanak táncos berkekben, és a szakmán kívül egyaránt: Kismókus (Móki). Izgalmas projektekben vettünk részt, és kis csapatunk csak egyre növekedett.
Mara néni hagyatéka immáron a tanteremből kilépve tovább élt. Majd évek múlva Zolit is elszólította az élet más utakra, de a megadott csapásvonalon haladtunk tovább és Fontányi Gréta segítségével, egy névváltoztatás után, folytatódott a moderntánc oktatás Komlón.
2006 óta vezetem a Komlói Fonti Five Tánccsoport gyermek korcsoportját, és már évek óta a junior és felnőtt csoportokat is.
A gimnázium egy volt tanulója, Zsiborás Réka, gyermekként kezdte meg táncos pályafutását a csoportban, most már a felnőtt csoport kimagasló táncosa és a junior korcsoportnak is tart órákat. Az örökség folytatódik, jelenleg együtt őrizzük, de megnyugtató érzés, hogy a jövő már itt van és a hagyomány nem fog megszakadni. Réka gondolatai: „Amikor a tánccal megismerkedsz, önmagadat is megismered. Ha nem félsz ettől és az élettől, akkor egy csodálatos tanár segítségével életed hátralévő részében szárnyalhatsz és kifejezheted minden érzelmedet. Nekem Takács Judit (Móki) az a személy, aki belém oltotta a tánc örömét, és egész életemben hálás leszek érte. Köszönöm!”
Jelenleg a Fonti Five Tánccsoport komlói és pécsi csoportjainak vezetése mellett a Pécsi Meszesi Általános Iskolában tanítok modern táncot főállásban.
Őszintén megmondom, mikor besétáltam a Nagy László Gimnáziumba és Mara néni csoportjába, nem gondoltam, hogy valóra válnak az álmaim, de így lett. Szívből jövő hálával tartozom csodálatos tanáraimnak, Mara néninek, aki elindított az úton, Ágotai Zoltánnak, aki a tánc mellett az életre is nevelt és megajándékozott egy névvel, mely egybeforrt a személyiségemmel és Fontányi Grétának, aki kimagasló szakmaiságával, önzetlen segítségével segítette egy álom megvalósulását.
Nekem a tánc vált azzá az örömforrássá, melyben rátaláltam önmagamra, melyben megtaláltam a helyem. Köszönöm!
Kovácsné Dr. Bobály Viktória (1999-2003):
Négy év a Nagy László Gimnázium ölelésében
A gimis évek számomra az igazi önfeledt fiatalság éveinek számítottak, melyek alatt részese lehettem egy szuper osztálynak, élén egy szuper osztályfőnökkel, Dunai Péterrel, akinek szavai még mindig a fülembe csengenek az első osztályfőnöki órán:
„Higgyétek el, én is legalább úgy izgulok, mint ti, mert ti vagytok az első osztályom!”
Ennek ellenére hamar magabiztosan kis csapatunk következetes és vidám vezetője lett, akihez bármikor fordulhattunk, és aki mindig mosolyt tudott csalni arcunkra.
Számos csodaszép emlék fűz a gimis évekhez: a kalandos osztálykirándulások, a sulis hétköznapok apró emlékezetes és vicces pillanatai, a felejthetetlen útunk Párizsba, a különböző sulis rendezvények, melyekre mindig lázasan készültünk valamilyen kis produkcióval. De a legnagyobb ajándék, amit a giminek köszönhetek, az a szerelem, ami mai napig meghatározó és nélkülözhetetlen része az életemnek, a TÁNC.
Emlékszem. a fizika terem előtt várakoztunk, mikor jött a hír, hogy lehetőség van színészetet és táncot tanulni, és akinek van kedve, az a KH-ban legyen ott ekkor és ekkor. Akkor még nem tudtam miért, de egy belső hang azt súgta, hogy ott a helyem. El is mentem, ahol Fajcsi Feri és Ágotai Zoli várt minket, és gondosan ismertették a tudnivalókat, miszerint Fajcsi Feritől színházi gyakorlatokat sajátíthatunk el, Zolitól pedig jazzbalettet fogunk tanulni, és a tudásunkat majd meg is mutathatjuk színházi előadások keretein belül. Az első táncórán csodálattal néztem a kifinomult, gyönyörű mozgást, melyet Mókiék (Takács Judit, akivel aztán talán mondhatom, hogy életre szóló barátság szövődött) prezentáltak, és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, nekem ezt el kell sajátítanom. Megfertőződtem teljesen!!! A próbákon kívül otthon is gyötörtem magam, hogy meglegyen a spárga, és hogy végre ne legyek „kis teknősbéka” (ahogy Zoli sokáig hívott), hanem olyan szép táncos hattyú, mint a többiek. A munkának végül meg is lett a gyümölcse, és a következő gimis rendezvényen már a Marionett Mozgásszínház tagjaként táncoltunk a színház színpadán, és én büszkén vállaltam, hogy eme csodálatos közösség tagja vagyok. Egy közösségé, melyet a művészet, a tánc szeretete tart össze, mely menedék volt, melyben életre szóló kötelékek születtek, melyek napjainkig töretlenül élnek is, és mely csodás világ, ami a táncművészet gyönyörű világa, és mely huszonegynéhány év távlatában is a mai napig szerves része a mindennapoknak.
Így köszönöm a csodaszép négy évet, mely alatt megtaláltam önmagam, mely lehetővé tette, hogy azt csinálhatom, ami szívből jön, melyet továbbadhatok a jövő generációjának tanárként és immár édesanyaként is.