Az esőfelhők és a pálmafák árnyékában is pallérozódó Pista Bernadett az angol oktatás angol verzióját sajátította el külföldön, majd visszatérve Komlóra, a tanultakat felhasználva alakította ki saját vállalkozását; újragondolva a különórák poros fogalmát. A nap végeztével, utolsó tanulója után egy babzsákfotelbe huppanva beszélgettünk az idevezető útról.
Az angol nyelvvel nem különösebben szimpatizáló komlói lány a gimnázium elvégzése után nyakába vette a világot. Az Egyesült Királyságban több munkahelyet hátrahagyva beiratkozott egy angol kurzusra. Az új közeg és a módszertan olyan lendületet adott neki, hogy lediplomázása után a külföldieket tanította a szigetország nyelvére.
A kezdetben másodállásban végzett oktatás az első helyre lépett, és pár év elteltével már iskolai keretek között is tanított osztályokat. Megjárta Angliát, Olaszországot, a távol-keletet, és a Kanári-szigetek után döntött úgy, ideje hazajönni.
Sok évet ugorva, már saját vállalkozásáról, a Living room-ról és a világban szerzett tapasztalatairól beszélgettünk. A háttérben meghúzódó tartalomról és irányról, amely felé tanulóit terelni szándékozik. Önbizalmukat erősítve bírja megszólalásra tanítványait, hiszen az oktatás többnyire angol nyelven folyik. Az órák babzsákokba süppedve telnek az egykor nappaliként, később ABC-ként, majd az angol oktatás termeként funkcionáló helyiségben. Klubja előszele a nyugati gondolkodásnak, amelyből kóstolót kaphatnak a komlóiak, hiszen egy idegen nyelv ápolása nehéz, de hálás feladat mindenki számára.
Ádám: Érettségi után kimentél dolgozni Angliába, hogy teltek az első évek?
Betti: Igen, 2006 nyarán költöztem ki. Egy indiai elvált édesanya au-pair-ként – háztartásbeliként – alkalmazott az otthonában. Vezettem a háztartást, vigyáztam a kamasz lányára; az indiai hölggyel rendszeresen késő estig beszélgettünk a konyhában, az első infómorzsákat tőle csipegettem fel a kinti létről. Szabadidőmben beiratkoztam egy angol nyelvi kurzusra. Az oktatás egy nyelven folyt, megannyi náció képviseltette magát ott; Anglia egy igazi olvasztótégely, ahova a világ számos pontjáról érkeznek emberek.
Ádám: Mikor fogant meg a gondolat, hogy tudnál angolt oktatni?
Betti: Több tanár utazott Magyarországra, hogy egynyelvű pedagógusként dolgozzon a közoktatásban. Mikor a számukra kijelölt magyar tanár lebetegedett, engem kértek fel, hogy felruházzam őket a legfontosabb magyar kifejezésekkel, amelyek szükségesek a munkájukhoz. Sikerélmény volt számomra, és megmozdult bennem az elhatározás.
Ádám: Milyen végzettséget szereztél?
Betti: A wolverhamptoni egyetemen alkalmazott nyelvészetet és angolt, mint idegennyelv-tanítást kezdtem tanulni alapszakon. Később szakosodtam gyakorlatközpontú nyelvtanításra mesterképzésen.
Ádám: Említetted a beszélgetés előtt, hogy Sri Lankán voltál szakmai gyakorlaton. Nem volt zökkenőmentes…
Betti: Hat hetet töltöttünk el Srí Lankán. Első nap a tanulótársammal, James-szel megtaláltuk az egyetlen higiéniailag kétes étkezdét a colombo-i buszállomáson. Attól a megfáradt „csirke” gyrostól azonnal vízszintesbe kerültem, és két napig élvezhettem a helyi kórház vendégszeretetét. James, ha jól emlékszem annyit mondott: „inkább a halál, mint az itteni kórház.” A teljes méregtelenítés után hozzákezdtünk a munkához: mérnöki- és üzleti iskola növendékeit tanítottuk angolra. Pihenésképpen ellátogattunk Pinnawalaba, ahol egy elefántok számára kialakított árvaház működik. Srí Lankán 1983 óta polgárháború dúlt. Az embereken kívül állatok is megszenvedték az összecsapásokat. Olyan elefántokat is gondoztak itt, amelyeket fegyver sebzett meg vagy éppen taposóakna szakította le az egyik lábát. Szívszorító élmény volt.
Ádám: Visszatérve a szigetországba, belecsöppentél a szakmába?
Betti: Egyből! Fél évig dolgoztam egy nyelviskolában, ahol albán, iráni, pakisztáni, afgán tanulókat készítettem fel a nyelvvizsgára. Később tanársegéd voltam egy birminghami középiskolában; külföldi gyerekeknek – lengyel, orosz, észak-afrikai – kellett az alapokat megtanítanom. Wolverhamptonban megpályáztam egy középiskolai munkát; koordinátor és tanár voltam egyben. Integrálni kellett az oda járó külföldi gyereket, ami azért volt roppant nehéz, mert a szülő sem beszélt angolul. Nem csak a tanításban volt ez nagy kihívás, rengeteg emberi sorssal kellett szembenéznem.
Ádám: Említetted, hogy kollégákat is oktattál. Ütközőzónában voltál a helyi tanárok és az integrálásra váró diákok között. Egy átmenetet képeztél külhoniként?
Betti: Mondhatni. Két évig oktattam tanárokat módszertanra. Próbáltam közös nevezőre hozni a bevándorlókat és az angliai tanárokat. Igazából empátiát kellett keltenem bennük, ami sikerült is egy drasztikus lépéssel.
Ádám: Mi volt az?
Betti:Az egyik tréning során kiosztottam egy papírt, amin magyar szöveg volt. Erőteljesebb és nem éppen türelmes hangszínnel rájuk mordultam, hogy olvassák fel. A hibákat nem toleráltam. Nagyon zavarban voltak és nem értették, miért hozom őket kellemetlen helyzetbe. Utána elmagyaráztam, hogy belebújhattak a háború elöl elmenekült kisgyermekek bőrébe, akiktől elemi természetességgel várjuk el, hogy az angolt folyékonyan beszéljék az első naptól kezdve.
Ádám: És működött?
Betti: Többen elsírták magukat, hiszen felébredt bennük az empátia. Úgyhogy azt hiszem, igen! Utána a szárnyaim alá került egy líbiai kisfiú, Masoud. A háború elől menekültek a szigetországba 2013-ban. Fél évig nem szólalt meg angolul, bárhogy is próbálkoztunk. Végül a megoldás az lett, hogy alkut kötöttem vele. Ha én taníthatom angolra, akkor ő taníthat engem arabra. Ez annyira megtetszett neki, hogy egy szintre kerültünk, rögtön megnyílt. Tehát a soron következő hetekben arabul tanultam, a folyosón pedig úgy köszöntem a kis tanítványomnak, hogy السلام عليكم (szelem áelejkum).
Ádám: A napsütésen kívül mi csábított át a Kanári-szigetekre?
Betti: Több évnyi angliai klíma és esőfelhő után ideje volt feltölteni a D-vitamin raktáromat. Viccet félretéve, egy belső hang késztetett a munkahelyváltásra. Hollandia vagy a Kanári-szigetek voltak a lehetséges opciók között. Utóbbiról kértek egy Skype-interjút tőlem, ami annyira jól sikerült, hogy a következő héten már repülőjegyet és szállást néztem.
Ádám: Jól érezted magad kinn?
Betti: Változó! Az elején átvert egy lakásközvetítő cég és Gran Canaria legzüllöttebb, szerintem a helyi kartell által uralt lakónegyedébe szállásoltak el. Minden este úgy aludtam el, hogy másnap talán benne leszek a spanyol „Kék-fényben”. Szerencsémre a szemközti Casa Suecia kávézó tulajdonosa, Paco Falcón meghallgatta a problémám. Egyet telefonált, kiabált velük spanyolul és másnap visszakaptam a pénzem és a part menti sétányon foglalhattam el új otthonom. Nagyon jó érzés volt, de nem kérdeztem többet róla.
Ádám: Tartalmas időszak volt?
Betti: Rengeteg javítani valóm volt, betemetett a papírmunka minden nap. Próbáltam lazítani is, újdonsült barátaimmal kirándultam a hegyekben, voltunk tapas-t enni és borozgatni, vettem szörfleckéket is, ami majdnem tragédiába torkollott. Erről csak annyit: ez nem az én sportom. Egy év után úgy döntöttem, ideje hazajönni a családomhoz és a barátaimhoz; elkapott a honvágy.
Ádám: Ott tartunk, hogy megláttad a Komló táblát. Mikor lett ebből egy saját vállalkozás?
Betti: Először egy online angol oktatással foglalkozó, kisebb cégnél dolgoztam Budapesten. Természetesen távoktatásban. Nagyon rossz élmény volt. Annak ellenére, hogy sok jó ötlettel rendelkeztek, nem éreztem a működésünket emberközelinek. Ez is inspirált, eljátszottam a gondolattal, hogyan is lehetne ezt hatékonyabban csinálni. Onnantól már csak meg kellett találni az ideális „tantermet” számomra.
Ádám: A szilvásiak jól ismerik ezt a helyiséget, régen a Melinda ABC működött itt.
Betti: Igen! Vegyesboltként, családi vállalkozás volt. A 90-es évek végén sorok álltak a becsengetés előtt, iskolába tartva betértek a gyerekek és szüleik. Azonban a multik térnyerése után háttérbe szorultak a kisboltok a városban. Sok minden volt már a Melinda ABC, de most az én ötletem következett. A családom, a testvérem Robika és a barátai segítettek megvalósítani az általam megálmodott klubomat. Igazi ezermesterek, kettőt pislogtam és készen állt minden.
Ádám: Már a nyitás óta sok mindent fejlesztettél.
Betti: Nem keresek nagy összegeket, de egy kis odafigyeléssel mindig meg lehet újulni. Célom is, hogy a komfort és a kinézet kéz a kézben fejlődjön. Hamarosan elkészül a várva várt Living room logóm, ami később cégérként is visszaköszönhet az utcafronton.
Ádám: Mi határozta meg a dizájnt és a berendezést?
Betti: A babzsák koncepció volt, nincs szüksége arra a gyerekeknek, hogy padból padba üljenek. A többi meg a saját stílusom, amit szeretnék megjelentetni a munkahelyemen is.
Ádám: Milyen ideológia mentén működik a klub?
Betti: A miliővel éreztetni szeretném, hogy az angolt nem tanulni kell, hanem ráérezni. Ez a mai világban egy olyan plusz, aminek a segítségével kiemelkedhetnek a többiek közül. Hiszen valljuk be, a legmélyebb tudás az interneten – bármilyen témakörben – idegen nyelven van publikálva. Az egyik legjobb módszer, ha a fiatalok – vagy felnőttek – a hobbijuk mélyebb megértése, elsajátítása érdekében nyúlnak ismeretlen angol tartalmakhoz. Azok az idegenszavak megmaradnak ám.
Ádám: Ha jól tudom, külsős munkák is vannak.
Betti: Igen! A RATI Kft. felkért, amikor elindult a vállalkozásom, hogy tartsak vállalati angoloktatást a dolgozói számára. Nagyon jól esett, hogy rám gondoltak, és igent is mondtam. Két éve, heti több alkalommal, számos szinten oktatok a cégnél. Ez egy nagyon jó tapasztalat számomra, amiért hálás vagyok.
Ádám: Klasszikus tanár néni nem szerettél volna lenni?
Betti: Többször csábították már a közoktatásba. Elhatárolódom tőle, mert ott olyan béklyót tennének rám, aminek köszönhetően nem tudnám kamatoztatni a külföldön megszerzett tudást. Ez inkább a rendszer felé kritika, minden tiszteletem a pedagógusoké, de kell, hogy többféle világnézet legyen képviselve a városban. Én ebben a klubmódszerben hiszek.
Ádám: A veszélyhelyzet miatt most a Living room is zárva van, tudsz tartani órákat?
Betti: Én is áttértem a távoktatásra. Ez nem új keletű részemről, amúgy is a külföldön – Svájc, Németország, Dánia – élő tanulóimmal Skype-on folynak az óráink. Ez egy új lehetőség arra, hogy közelebb kerüljünk egy jól működő digitális oktatási korszakhoz. Persze ez most sok helyen nem döccenőmentes, de türelmesnek kell lennünk; a tanároknak és a diákoknak is egyaránt.
Ádám: Milyen korosztályt céloztál meg?
Betti: Főleg gyerekeket, hiszen külföldön is őket oktattam. A diplomamentés viszont nem ismeretlen kifejezés számomra. Több mint 10 év angoltanulás után keresnek meg engem, hogy nyelvvizsgázni szeretnének, segítsek benne. Amellett, hogy egy évtized rossz beidegződését és megannyi frusztrációt kell levetkőztetni, folyton a szemük előtt lebeg: meg kell lennie annak a papírnak. Ez nem túl motiváló.
Ádám: Gyerekeket tanítasz, hogyan tartod te magadat szinten?
Betti: A tíz év alatt számos országból szereztem igaz barátokat, akikkel heti vagy napi kapcsolatban vagyok chaten vagy telefonon. Az a legfontosabb, hogy merjünk beszélni, csacsogni, csevegni gondolkodás nélkül. Legyen önbizalmunk egy idegen kultúra nyelvén megszólalni és ne stresszeljünk, ha nem helyes. Azért vagyunk itt, hogy csiszoljunk rajta. A többi pedig jön magától. Örülök, hogy megvalósítottam ezt. Ha a megszerzett tapasztalataimat meg tudom osztani, építeni tudom a szülővárosom közösségét ez által, és meg is élek belőle, az fantasztikus érzés.