Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!
Ha felidézzük történelmünk fekete napjait Muhitól Mohácsig, a kurucok majtényi, majd az 1848/49-es forradalom és szabadságharcot lezáró világosi fegyverletételt, az isonzói csatákat, a trianoni döntést, a Don-kanyart, az 1956. november negyedikét, megállapíthatjuk, vérzivataros évszázadaink a nemzet tiszteletét kiérdemlő hősök és vértanúk egész sorát adták. Kegyetlen megtorlások többször sújtották a magyar nemzetet, de azt bátran kijelenthetjük, egyik sem olvasztotta olyan egységbe a magyar nemzetet, mint az aradi tizenhármak és az első magyar miniszterelnök kivégzésének napja.
Mi lehet az oka ennek?
Ha felsoroljuk az aradi hősök névsorát jól láthatjuk, sokféle nemzetet, különböző társadalmi réteget képviseltek a dúsgazdag nagybirtokostól az elszegényedett kisnemesig, a katonai pályán felemelkedést remélő kispolgártól, a régi katonacsaládok sarjáig. Származásukat és anyanyelvüket tekintve volt közöttük szerb (Damjanich János), horvát (Knezić Károly), birodalmi német (Leiningen-Westerburg Károly), osztrák (Poeltenberg Ernő), magyarországi német (Schweidel József, Aulich Lajos, Láhner György), elmagyarosodott örmény (Kiss Ernő, Lázár Vilmos) és persze tősgyökeres magyar (Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Török Ignác, Nagysándor József) is. Mégis valamennyien a magyar szabadság mártírjai lettek, mert bűnük különbözőségük ellenére azonos volt: szívük a magyar szabadságért dobogott!
Áldozatai voltak egy olyan hatalomnak, amely nem értette meg a kor szavát, nem nézte jó szemmel a nemzetek önrendelkezési törekvéseit, nem bírta elfogadni a szabadságszerető népek óhaját. De hősök is voltak egyben, mert nem az önös érdek vezérelte őket, hanem a magyarok szent ügyéért – a szabadságért áldozták fel legdrágább kincsüket, az életüket.
Felidézve a kivégzésekről írt emlékezéseket, – a magyar szabadságharcosok, akiket sok osztrák csupán felforgató aljanépnek nevezett -, még életük utolsó percében is a nemzetnek és az egész világnak mutattak példát.
Tisztelt Emlékezők!
A mai napon az október 6-án kivégzett 13 főtiszt és a mártír miniszterelnök mellett meg kell emlékezünk, a szintén Aradon 1849. augusztusában kivégzett Ormai Norbert honvéd ezredesről, az október 25-én kivégzett Kazinczy Lajosról, az 1850. februárjában felakasztott, a bécsi forradalomban is részt vevő, majd a magyarok ügyéhez csatlakozó Ludwig Hauk ezredesről, a huszárszázadát a haza hívó szavára 1848-ban kalandos körülmények között Galíciából Magyarországra vezető Lenkey János tábornokról, aki a börtönben hunyt el, valamint a névtelen áldozatokról, akik a csatamezőkön, börtönökben vesztették életüket szent ügyünkért.
Nem felejthetjük el, hogy a forradalmat követő megtorlás során Magyarországon mintegy 170 főt végeztek ki, 1500 elítélt került börtönbe, 40-50 ezer embert kényszersorozással vittek el és több ezren menekültek emigrációba.
A kivégzések nemzetközi tiltakozást váltottak ki. Palmerston, Anglia miniszterelnöke a következőképpen ítélte meg a történteket: „Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a civilizált ember nevet birtokolták; kegyetlenkedésük Galíciában, Olaszországban, Magyarországban és Erdélyben csupán az afrikai és haiti négerek eljárásához hasonlítható.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kiss Ernő e szavakat mondta búcsúként: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Vajon megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy ifjúságunk egész ember legyen, vajon, méltóak vagyunk-e hőseinkhez?
Tegyük
fel magunknak a kérdést, mi ma milyen áldozatot, illetve erőfeszítést lennénk képesek megtenni a korunk
adta feladatok, kihívások megoldásáért?
Szerencsére, ma már olyan
korban élünk, amikor nem kell életünket áldoznunk hazánkért, ez persze nem
jelenti azt, hogy a semmittevés
bűvöletében élhetünk, hisz ha a körülöttünk zajló eseményeket figyeljük, a
jelen kor rendelkezésre álló eszköztárával mindent meg kell tennünk kivívott függetlenségünk,
szabadságunk megőrzéséért. Hőseink üzenete egyértelmű: töretlen hittel ki kell tartanunk
kereszténységünk, hazánk, magyarságunk,
családjaink védelmében! Nem kis feladat, de megoldható, ha kiállunk
önmagunkért, kiállunk közösségünkért, mert csak az összetartó közösség tud
megmaradni, sikeres lenni.
Ők, a hősök bátran szálltak szembe Nyugattal és Kelettel, mert volt szilárd
hitük, vágytak a szabadságra, tiszta és nemes lélekkel bírtak, álljanak hát előttünk példaként, mindennapos
küzdelmeinkben merítsünk erőt örökségükből!
Tisztelt Emlékezők!
Vajon mi képesek vagyunk-e hőseink nyomdokain járva ragaszkodni elveinkhez, meggyőződésünkhöz, az írott és íratlan szabályokhoz akkor is, ha
ez nem jár számunkra előnyökkel? Mert az aradi hősök ezt tették: végig
kitartottak, még akkor sem adták fel, amikor a szabadságharc ügye már végképp veszni
látszott, választhatták volna a túlélést
jelentő menekülést, őket azonban a hon iránti szeretet vezérelte, felelősséget
éreztek katonáikért, akikkel nemcsak a dicsőségben, hanem a vereségben is
osztoztak. „Mit mondanának vitéz tisztjeim és katonáim, akiktől a harctéren
mindenkor megkívántam, hogy vakon menjenek a halál torkába, ha most én hagynám
el őket? – mondta Aulich Lajos a
fegyverletétel előtt.
Tisztelt Emlékezők!
Ne feledjük, a méltó emlékezést nem a
koszorúk száma, a harcias nemzeti szólamok jelentik, hanem ahhoz elsősorban az
kell, hogy a hősök neveinek elsorolása mellett szellemiségüket is meg tudjuk
idézni, s nemcsak a ma, hanem hétköznapjainkban is, mert lelki és szellemi
örökségük csak így élhet velünk tovább, s csak így nyugodhatnak békében a
függetlenségünkért életüket is feláldozó aradi vértanúk!
Damjanich János soraival kívánok mindannyijuknak a nemzeti gyásznapunkon
hőseink emlékéhez méltó megemlékezést:
„Mindenség
ura! Hozzád fohászkodom! Te vezettél, Atyám, a
csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te
védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék
a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további
veszedelemtől! ….Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt
Magyarországot!”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!