Szelektív ugye az emlékezet, meg népmesei elemekkel bővülnek a régi történetek, de én akkor is határozottan úgy emlékszem, hogy az ország legjobb kézilabda csapata a Komlói Bányász volt a 90-es években.
A kilencvenes évekre Komlón már letűnt az aranykor, ami az ötvenes évek iparosítási hullámával kezdődően a rendszerváltásig tartott.
Már megszűnőben volt a bánya, mindenkit leszázalékoltak, keserű nosztalgia lengte be az utcákat, zsúfoltan indultak és üresen tértek vissza a piros Bzmot vasúti kocsik Dombóvárról, de a félig üres színházban még Király Csaba zongorázott, a Kodály suliban még Tóth Feri bácsi tanította az éneket, Czukor Zoli ott volt az aktuális olimpián, Bérczesi Robi gyakorolta az akkordváltásokat egy lerúgott garázssoron, Pongó meg már a bugyiboltban gyúrt a Big Brother-re.
Szóval ebben az apatikus közegben, a nosztalgiába fulladó, kiürülő bányászvárosban volt egy olyan örömforrás, mely mindenkinek picit könnyebbé tette az életét.
A kézilabda.
A Komlói Bányász a közvetlen élmezőnyhöz tartozott egy olyan csapatsportágban, melyet világszínvonalon űznek a magyarok (a másik ilyen a vízilabda és annyi).
‘90-ben jutott a csapat fel az NB1-be, aztán jó sokáig ott is maradt, sőt, a ‘94-es idényben 4. lett és összejött a nemzetközi kupaszereplés is.
A kispadon egymást váltották a nagyszerű edzők (Kiss Szilárd, Faludi Mihály, Skaliczki László), a spílerek közül meg Keszthelyi “Keszeg” Zoltán gólkirály lett, Papp “Papec” Laci pont úgy kente, mint a maiak között Császár Gábor, Kuzmicsovot meg később honosították és válogatott lett.
De a legbányászvárososabb a védelmünk volt. Romantikus brutalitás, hogy egy punk zenekaros szókapcsolatot használjak.
Talán mi kaptuk a legkevesebb gólt az NB1-ben, élmény volt nézni, ahogy vért izzadnak az ellenfelek, hisztiznek a sztárok, mert az istennek se tudnak gólt lőni a csapatnak, miközben a csilláron is lógtak az üvöltő nézők és izzadtság folyt a falakon.
A kapuban, oldalra fésült frizurával, a szovjet ex-válogatott Sevcov állt és szelíden mosolyogva hozta a meccsenkénti kb. 40%-os védési átlagot.
A szélen ott volt Kalocsai Kacsa, aki nemzetközi szintű tehetség volt olyan agresszióval megspékelve, hogy bármelyik pillanatban benne volt, hogy blokkol egy átlövést, majd kitépi az ellenfél lövőjének bal kezét és azzal veri végig a kispadon ülőket. Lehetetlen volt megállítani, 10 gólokat lőtt és ha jól emlékeszem válogatott is volt, de nagy világversenyre nem vitték ki, mert szerintem a szakmai stáb is parázott tőle.
Rajta kívül is voltak legendás figurák. A fogatlan, bajszos Takács Robi literszámra itta a boroskólát, de volt meccs, amit törött ujjal játszott végig. Nem sok gólt dobott, de az aktuális ellenfél támadói menekültek a közeléből.
Papp “Körte” Gábort pályafutása során minden meccsen kiállították, Szergej Tolsztihot pedig 115 kilós, két méteres monstrumként egyszerűen nem lehetett átjátszani, őt is honosítani akarták, hogy válogatott lehessen, de végül inkább borozót nyitott Komlón.
A legnagyobb csatákat a szintén NB1-es Péccsel játszottuk, akikről tudva levő volt, hogy lenézik a komlóiakat és lehetőség szerint elcsábítják a legjobb játékosainkat, sportdiplomáciailag meg erősebbek mint mi, így állandóan alánk tettek.
Így volt ez már a 60-as, 70-es években is fociban, onnan datálódik a gyűlölködés.
Ezeken a meccseken (de máskor is, például az Elektromossal vívott, TV által közvetített összecsapáson) már a kezdés előtt jó 2 órával csordulásig megtelt a csarnok felhevült szurkolókkal. (1300 ember fért be, de akkor már tényleg nem lehetett gombostűt se leejteni).
A bemelegítésre kikocogó játékosokat ütemesen ugráló és skandáló tömeg fogadta. Repültek a pénztárszalagok, hullt a konfetti, verték a dobokat, Mutter Attila fújta a trombitát sálálálálláá.
A komlói kéziseket mezszám szerint sorban köszöntötték a drukkerek, Sevcovék meg vidáman kiintegettek.
A vendég pécsiek névsorán is végigment a publikum, ők mezszám szerint kapták az építő jellegű kritikát a nyakukba. Különösen Szente “buzi” Gábor és Kakas “kakas” János volt célkeresztben. Kakasnak egyik meccsen még egy élő baromfit is bedobtak a pályára. Szegény állat azt se tudta merre szaladjon. Mármint a baromfi.
Minden meccsen telt ház volt, a nézők szükség esetén befújták a labdát a kapuba és az is megtörtént, hogy egy Győr elleni (a bírók által az utolsó másodpercekben nyilvánvalóan elcsalt) meccsen több százan berohantak a pályára és Blöró, a vezérszurkoló páros lábbal beleugrott a bíró gyomrába.
Blörót fél évre kitiltották a csarnokból, de a vendégcsapatok még a Veszprémhez is szívesebben mentek egy kiadós verésért, mint a komlói arénába (altáróba).
Csodálatos közösségi élmények voltak ezek (nem konkrétan a gyomron rúgásra gondolok), a város együtt lélegzett a kézisekkel, a piacon, a buszmegállóban, a kocsmákban a soron következő meccs volt a téma és hogy: “…azt hallottad, hogy nyáron állítólag idehoznak egy oroszt, aki 12-ről, talpról lövi a gólokat?”.
Mérkőzések után pedig megteltek a szórakozóhelyek, mindenki megitta a maga sörét, eleresztette a poénjait és leszervezte a következő találkozást a barátokkal… azaz élt.
A kézilabda jelentette talán az egyetlen tiszta örömet azoknak embereknek, akik körül omladozni kezdett a pár évvel korábban még pezsgő város, akiknek éppen bezárni készült a munkahelye és akiknek a barátai, gyerekei éppen csomagoltak, hogy máshol éljék tovább az életüket.
Az a kézicsapat több volt mint egy csapat.
Egy mementó volt, ami még utoljára emlékeztetett a hajdanvolt nagyságra, virágzásra, gondtalanabb életre.
Írta: Ilka Gábor