1979-ben kezdődött a Komlói Színház építése, amelynek első darabját 1982. november 5-én mutatták be a színpad vadi új deszkáin. E jeles alkalomból az intézmény hivatalos Facebook-oldalán egy kis nosztalgiázásba fogott, és arra buzdítja a komlóikat, hogy osszák meg élményeiket az elmúlt évtizedekből.
-HIRDETÉS-
„1982. november 5-én nyitotta ki kapuit a Komlói Színház- és Hangversenyterem. Az energetikai megszorítások miatt nem tudjuk közösen megünnepelni, csak virtuálisan. Ha szeretnéd, hogy minél többen gondoljanak ránk ezen a napon, kérjük állítsd be logónkat ideiglenes profilképnek, és oszd meg posztunkat!” – olvasható a színház Facebook-bejegyzésében.
Az elmúlt év a nosztalgia jegyében telt. Az intézmény az elmúlt 40 évről – visszaszámolva az első bemutató dátumáig – 40 képet osztott meg a színház gazdag történetéből, kedves pillanataiból és érzelmes időszakából.
Az építkezés egy példaértékű összefogásnak köszönhetően valósult meg, amelyről az alábbi írásban olvashatnak:
A színház építése
1979-ban kezdődtek meg a Színház- és Hangversenyterem – a Zeneiskola és az Úttörőház mellett, az 1968-ban megálmodott „kultúrkombinát” harmadik ütemének – építési munkálatai. Az épületet a Kistelegdi István által vezetett építészcsoport, a Déldunántúli Tervező Vállalat munkatársai tervezték. A beruházás költsége közel 40 millió forint volt, amelynek egy része, 70 %-a rendelkezésre állt. A város vezetése a megvalósítás érdekében elszánt volt. Jól példázzák ezt a korabeli VB-ülések jegyzőkönyvei, amelyekből nyomon követhetők a hiányzó pénzösszeg megszerzésére irányuló törekvések. Az állandó tárgyalások, érdekegyeztetések a Megyei Tanács apparátusával, hiszen a központosított, leosztásos rendszerben a középszintű megye, állandóan beleszólt az elképzelésekbe és felülbírálta a települések terveit. A „pénzszerzési-akció” a legfelsőbb vezetést is megcélozta. Morber János tanácselnök és Jazbinsek Vilmos országgyűlési képviselő Aczél Györgyöt is felkeresték valamiféle céltámogatás reményében. Nem jártak sikerrel. Ezzel szemben a város lakossága támogatta az építkezést és letette a garast a megvalósítás mellett. Szó szerint a garast, hiszen téglajegyeket vásároltak. Ha nem is mindig önkéntesen, de azért eredményesen lebonyolított akció révén több millió forint jött össze.
A Színház- és Hangversenyterem megvalósulásához a legnagyobb segítséget természetesen a bánya nyújtotta. Banki kötelezettség vállalása révén a kivitelező Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat megkezdhette a munkát. Nehezítette a helyzetet, hogy egy korabeli Minisztertanácsi rendelet országosan tiltotta új színházak építését, mivel az állam, az Operaház felújítására fordította a művészeti beruházásokra felhasználható keretet. Ezt kijátszva, a komlói Színház- és Hangversenyterem a zeneiskola nagytermeként épült fel.
A tervek, elképzelések az építés folyamán többször módosultak, az anyagi lehetőségek szűkös volta miatt. A pénzhiány következménye, hogy a színpad nem rendelkezik zsinórpadlással, mivel a biztonságtechnikai előírások szerint, ebben az esetben vasfüggöny beépítésére is szükség lett volna. Ezt, nem bírta el a költségvetés. A pénzhiány következménye, hogy a színpadgépészeti berendezések – díszlettartók, függönyök – kézi mozgatásúak, s ez, a zsinórpadlás nélküli színpadon, lehetetlenné teszi számtalan színházi produkció előadását.
A fény- és hangtechnika is „egyszerűsödött” az építés során, valamint a kiszolgáló létesítmények, a „díszletek mögötti” világ is sok hiányossággal bír. Kevés az öltőző, nincs mindegyikben melegvíz, kevés a mellékhelyiség és a díszletek mozgatására, tárolására alkalmas terület. Mintha megfeledkeztek volna arról, hogy egy színházi előadás lebonyolításhoz, a színészeken kívül, jó pár ember összehangolt, precíz munkája szükséges. Díszletezők, öltöztetők, technikusok, ügyelők, akiknek speciális munkájához megfelelő infrastruktúra kell, s ha éppen nincs dolguk, részükre valamilyen várakozási lehetőség szükségeltetik.
Sokkal jobb a helyzet a közönséget kiszolgáló létesítményeknél. Az előcsarnok, a foyer, és maga a színházterem mind látványában, mind funkciójában impozáns, bár itt is akadnak negatívumok. Az előcsarnok galériájára Melocco Miklós: József Attila oltár című domborműve került, mely alkotás igazi ékessége az intézménynek. Az előcsarnokban található büfé egy kissé „félresikeredett”. Mintha nem gondoltak volna rá a tervezők, és utólag alakították volna ki. A raktár egy szinttel lejjebb, a zenekari árokból nyílik, a közönség kiszolgálása pedig, a szűk pult miatt nehézkes. A 338 főt befogadó intézményhez, ki tudja milyen meggondolásból, 200 fős ruhatárat terveztek, utólag kellett bővíteni.
A nézőtér egyszerű és szép kialakítása és berendezése a belsőépítész, Uherkovics Ágnes érdeme. A nézőtéri világítással kombinált faborítású, hangterelő elemek, valamint a plüssborítású széksorok kellemes hangulatot teremtenek. Kár, hogy az akusztikai tervezés a színpadi világítás lehetőségeit megrövidítette, hiszen a fent említett hangterelők sok esetben zavarják a reflektorokat. Ezen hiányosságok és tervezési hibák kritikáját szemléletes módon fogalmazta meg Ascher Tamás rendező. A színház emlékkönyvébe írt bejegyzésében tipikusan „szocreál” épületnek nevezte az intézményt, ami „nagyon elegáns, de dolgozni nem lehet benne”.
A dicséretes szándékot, hogy Komlónak színházterme legyen, a pénztelenség és talán a hozzá nem értés – a „kicsi is, savanyú is, de a mienk” elve – félmegoldások elfogadására kényszerítette. Sajnos mindezen hiányosságok és negatívumok, az építtető Városi Tanács legjobb szándékai ellenére is, behatárolták az intézmény működését és behatárolják jövőbeni lehetőségeit is.
Interjú: Morber János, Komló Városi Tanács hajdani elnöke
– Mikor merült fel a színház építésének ötlete, és az elképzelésből, a tervekből hogyan valósult meg a beruházás?
– A 60-as végén merült fel, hogy kellene a városnak egy színház. Aztán erről sokáig csak beszélgettünk, tervezgettük, próbálkoztunk pénzt szerezni. A megye egyáltalán nem volt partner. Mindenben azt keresték, hogy miért nem. Mindenbe beleszóltak. Persze más elképzeléseik voltak. Komló, meg amúgy is hátrányba került, amikor a hatvanas évek elején Pécsre költözött a tröszt, 67-ben pedig pécsi központtal létrejött a Mecseki Szénbányák. A városba nem jött annyi pénz. A megye eléggé Pécs-centrikus volt, így ellenérdekelt volt. Szóval onnan nem kaphattunk segítséget. Aztán 1977-ben felépült az Úttörőház, majd létrejött a közművelődési intézmények integrációja. A bánya kezdett kivonulni az intézményeiből, tanácsi fenntartásba kerültek a művházak. A könyvtár maradt egyedül a BDSZ-nél. Összevontuk a területi klubokat, művelődési házakat, így tartalmasabb, összehangoltabb lett a munka. Felmerült, hogy fel kellene építeni a színházat, megvalósítani a régi elképzeléseket. Már a területet is kiválasztottuk, a Baranyaterv készített erre felmérést. Szóval minden megvolt, elképzelés, akarat, hely, csak pénz nem.
– Hogyan sikerült előteremteni a megvalósításhoz szükséges költségeket?
– Megbeszéltük, hogyha arra várunk, hogy meglegyen az összes pénz, az életben nem lesz színházunk. Úgyhogy belevágtunk. Elkészültek a tervek. Majdnem 40 millió volt az összköltség, olyan 38 millió körül. A 70 százaléka volt meg a pénznek. Szerencsénk volt, mert jött az új ötéves terv, 1980-ban a liász program. Megkezdődtek a nagyberuházások. Körtvélyesi városrész, Kossuth IV. akna. Szóval volt pénz, innen-onnan elcsíptünk a színházra. De csak a 70 százaléka volt meg. A megyére nem számíthattunk. Hát akkor mit csináljunk? Jött az ötlet, hogy áruljunk téglajegyet. Ez be is vált, az emberek rengeteg pénzt adtak az építkezéshez. Több millió forint jött össze. Megpróbáltunk pénzt szerezni föntről is. Jazbinsek Vilmos volt az országgyűlési képviselőnk, és elintézte, hogy bejussunk Aczél Györgyhöz. Fel is mentünk hozzá, de nem jártunk sikerrel. Talán a liász program miatt, mert akkor sok pénzt szántak erre, talán érdektelenségből, nem tudom, de elutasított Aczél. A szükséges pénzből 4 millió forint hiányzott. A többit összeszedtük, de így nem tudtuk elkezdeni az építkezést. Honnan szerezzünk 4 milliót? És akkor a bánya kisegített. Banki kötelezettségvállalása révén meg tudtuk kezdeni az építkezést. Tehát én úgy ítélem meg, hogy a lakosság pénze mellett a bánya segített a legtöbbet, hogy felépüljön a színház.
– Szokott színházba járni?
– Ritkán, de jó érzéssel megyek oda mindig. Legutóbb 2002. novemberében voltam ott, a 20 éves jubileumi műsoron. A Márta[1] meghívott. Igazán jól esett, hogy gondolt rám is, hiszen, talán nekem is volt részem a megvalósulásában. Persze akkor, mindenki kivette a részét a maga módján. A Páll Lajos[2], a Rácz Sándor[3], a Varga János[4]. Mindenki akarta, hogy legyen színház. A Meloccot a Rácz kereste meg. Én nem tartottam fontosnak, de a Sándor ragaszkodott hozzá. Végül is jó, hogy így történt. Nézze, az egy ilyen kor volt. Az vesse ránk az első követ, aki akkor, nem most, akkor, többet tudott volna tenni. Most már könnyű okosnak lenni, hogy ez kellett volna, meg úgy jobb lett volna. Van egy intézmény, ami a városé, és ez a lényeg. Ez így kerek.
[1] Harnóczy Csabáné, a Színház- és Hangversenyterem intézményvezetője.
[2] Páll Lajos, a Városi Művelődési Központ akkori igazgatója.
[3] Dr. Rácz Sándor, a Városi Tanács művelődési osztályvezetője.
[4] Dr. Varga János, a Városi Tanács népművelési csoportvezetője.
