A megemlékezők a Kaptár Művelődési Központban hallgathatták meg Polics József polgármester ünnepi gondolatait.
-HIRDETÉS-
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplő Közösség!
Köszöntöm önöket a Magyar Szabadság ünnepén. A mai napon az 1956-os forradalom és szabadságharc ismert és ismeretlen hőseire emlékezünk. Akkor, 1956 októberében egyszerre dobbant a magyarok szíve. Egyként emelték fel szavukat a nemzeti jelképek megtagadása, a keresztényi értékrend megcsúfolása ellen. Egyként mondták, elég volt a tehetségtelenségből, az emberek mesterséges szegénysorban tartásából. Sorra hulltak helyükről a gyűlölt szovjet és kommunista jelképek. Lekerültek a zsarnokság díszletei. Ledöntötték a Sztálin szobrokat. Leverték a vörös csillagokat. Nemzeti lobogónkból is kivágták a kommunista ideológia jelképrendszerét magába foglaló Rákosi-címert. A lyukas zászló a forradalom és szabadságharc szimbólumává vált.
1956 bebizonyította a világnak: nincs az a hatalmi erő, amely képes hosszútávon fennmaradni az emberek bizalma és támogatása nélkül. Ez egy tiszta forradalom volt. Az emberek felléptek az elnyomás ellen, képesek voltak egymással összefogni, a szabadság ügyéért kiállni. Bíztak magukban és bíztak egymásban.
Történelme során a magyarság már oly sokszor bebizonyította, milyen fontos számára a szabadság, a függetlenség.
Honnan eredhet e kicsiny és bátor nemzet ereje? – tehetjük fel joggal a kérdést. A válasz a gyökereinkben van. Államalapító Szent István királyunk – felismerve kora üzenetét egy sem a nyugatnak, sem a keletnek nem behódoló, szabad, független keresztény államot teremtett. A szabadság iránti olthatatlan vágy tehát már a kezdetektől ott volt a magyarokban. Ahogy jelen volt a Rákóczi-szabadságharc, vagy az 1848/1849-es hősök mindennapjaiban is. Létünk arra épül, hogy nem engedjük, hogy mások döntsenek helyettünk.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Sajnos, ma már egyre kevesebben élnek közöttünk az 56-os események szemtanúi, hősei. Az idő telik-múlik, nekünk csak az emlékezés marad. A hiteles emlékezés! 1956 üzenetét csak így ismerhetjük meg!
Az akkori időkben a szocialista tábor országaiban – így hazánkban is – már-már a beletörődés, a megtörtség lett úrrá. Az emberek hétköznapjait a félelem vezérelte. A Rákosi diktatúra képes volt a normális emberi viszonyrendszereket is eltorzítani. Arra törekedett hogy maga alá gyűrje a szuverén személyiségeket. A féktelen terror, a koncepciós perek, az ÁVH kegyetlenségei, a személyi kultusz az erőltetett, gazdaságtalan fejlesztések nyomorba taszították a lakosságot.
Igen, egy ilyen világban jött valami, aminek nem lehetett megálljt parancsolni…..
A reménytelenül fojtogatott helyzetben hirtelen levegőhöz jutott egy ország.
Megjelent a remény a reménytelenségben… A pesti srácok izzó lelkesedése futótűzként terjedt a szélrózsa minden irányába.
A magyarság elhitte: most végre le lehet rázni azt hazug és elvetemült diktatúrát, mely kirabolta és sanyargatta az országot, kisajátította és lezüllesztette a morált.
„[a tömegek] olyan pártvezetés ellen léptek fel, […] amely a pártban diktatúrát valósított meg […] amely szembefordult a néppel, terror-uralmat teremtett, a törvénytelenségek tömegét követte el, elárulta az ország elemi érdekeit, függetlenségét – magyarán mondva hazaáruló volt. […] Az ilyen vezetés és az ilyen párt elleni fellépés […] nem bűn, hanem erény.” – vallott a történtekről Nagy Imre.
1956 hősei nemcsak az eszükkel, hanem a szívükkel is láttak, amikor ismét rátaláltak nemzetükre. Nem akartak mást, csak szabadságot. Szabadságot – az élet minden területén! Nem féltették életüket sem, az egyének képesek voltak egymással összefogni, felelősséget vállalni hazánkért. Érezték, a lehetőséget ki kell használni, lépni kell!
Martin Luther King ekként vélekedett: „ Abban a percben, abban a másodpercben, amikor elkötelezed magad a szabadságnak, függetlenségnek és igazságnak, akár meg is ölhetik a tested, a lelked akkor is győzni fog. ”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1956 hősei elkötelezték magukat a szabadság mellett. Reménykedtek abban, hogy nem maradnak a küzdelemben egyedül. Bíztak a Nyugatban, a klasszikus demokráciák értékrendjében. Hittek abban, aharcedzett szovjet hadsereg katonai túlereje ellen képesek lesznek kitartani addig, amíg a nyugati felmentő seregek megérkeznek. A várva várt segítség azonban elmaradt. A magyarok ismét megtapasztalhatták: egyedül vannak sorsukban, küzdelmükben. Magukra maradtak. A hatalmas túlerő vereségre ítélte szabadság-mozgalmukat.
Bár a hivatalos propaganda 1956. november 4-én már a rend helyreállításáról beszélt, a küzdelem azonban még nem ért véget. A Mecsekben november 16-áig még élt az ellenállás. A Mecseki Szabadságharcosok több sikeres akciót hajtottak végre. Céljuk az volt, hogy kisebb megmozdulásaikkal akadályozzák a szovjet csapatok mozgását. 1957 februárjában az egyik tárgyaláson az ügyész gúnyosan „mecseki láthatatlanoknak” nevezte el őket. Az elnevezést a kommunista párt által kézi vezérelt sajtó tovább terjesztette. Gyáváknak, bujkálóknak állította be őket. Aztán minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a csapat léte a feledés homályába merüljön.
Mennyire jól mutatja ez a példa is az akkori kor álságosságát. Gondoljunk csak bele, mennyire nevezhető gyávának, láthatatlannak az a többségében fiatal civilekből álló csoport, amelyet a világháborút megnyerő, az országot megszálló Vörös Hadsereg két héten át nagy veszteségek mellett eredménytelenül próbált felszámolni?
Tisztelt Ünneplők!
Jól tudjuk, a harcok során elesett 3500 honfitársunk. Több mint 20 ezren megsebesültek. Kivégeztek 228 hőst. Több mint 20 ezren kaptak súlyos börtönbüntetést. 13 ezer volt az internáltak száma, és mintegy 200 ezren menekültek külföldre. A veszteségek ellenére a lelkek azonban győztek. Képesek voltak megingatni a világ egyik legnagyobb hatalmát. Beverték az első szöget a halálra ítélt rendszer koporsójába. A szabad világhoz is eljutott az üzenet: az egyén szabadságát semmibe vevő, az erőszaktól sem visszariadó kommunizmus megreformálhatatlan.
„És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…” – írja Márai Sándor.
Tényleg, nagy dolog, hogy szabadon élhetünk?
Vajon értékeljük-e eléggé elődeinktől kapott szabadságunkat?
Érezzük-e , hogy a döntés szabadságától való megfosztás milyen veszélyeket hordoz magában?
Nekünk nem kellett kivívnunk, mi örökül kaptuk a szabadságot.
Azonban nem dőlhetünk hátra, még akkor sem, ha úgy véljük egy szabad országban élünk. A szabadság ugyanis sérülékeny dolog. Sok veszély leselkedik rá, épp ezért éberen kell őrködnünk! Évek óta azt tapasztaljuk, hogy önös érdekeiktől vezérelt látható és láthatatlan nagyhatalmi erők akarják megmondani, mi a jó nekünk.
A lezüllesztett, nemzeti értékrendjét elvesztett erők akarnak diktálni nekünk, hogy kit kell befogadnunk, hogyan neveljünk és oktassunk, miként vélekedjünk.
Nekünk nem szabad engednünk, hallgatnunk kell szabadságharcos hőseinkre, meg kell őriznünk függetlenségünket, szabadságunkat, azokat az értékeket, amitől mi magyarok vagyunk és maradunk.
Tisztelt Emlékezők!
Nekünk nem kell fegyvert fognunk. Nem kell vérünket áldozni a szabadságért. Mi örökül kaptuk a szabadságot! Pont ezért nagy a felelősségünk, mert mindent meg kell tennünk azért, hogy mi is egy szabad országot hagyjunk örökül gyermekeinknek, unokáinknak. Meg kell őrizni higgadtságunkat, a békét, határozottan, kart-karba öltve ki kell állnunk keresztény értékeink mellett.
Tamási Áron 1956. október 26-án a Magyar Rádióban elhangzott gondolataival kívánok az ünnep szellemiségéhez méltó megemlékezést:
„A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek. „
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
